115 évvel ezelőtt halt meg Johann Ehrenreich FICHTEL (Pozsony, 1732. szeptember 29. – 1795. február 4. Nagyszeben). Jogi tanulmányai és hét évi gyakorlat után Erdélybe (Nagyszebenbe) mint kamaratanácsos került, ahol munkakörébe az itteni bányák helyzetének követése, felügyelete tartozott. Így szembesült Erdély páratlan ásványgazdagságával. Soha nem tanult természettudományokat, de jó autodidakta volt, mert felismerve, illetve megszeretve azt, amit ezen országrész ásványvilága jelenthet, kora nemzetközileg is kiemelkedő földtudományi–bányászati szakértője lett, egyben a magyarországi őslénytan megalapozója. További életét zömmel Erdélyben élte le, ide is nősült (felesége a brassói származású Eleonora BUCH volt).

 

Nagy valószínűséggel, FRIDVALDSZKY János (1730–1784) kolozsvári egyetemi tanár munkája, a Minerologia Magni Principatus Transylvaniae (= Az Erdélyi Nagyfejedelemség ásványtana) (Kolozsvár, 1767), volt az a munka, amelynek segítségével elindult ásványtani kutatásaira. Mindenképp, az 1780-ban Nürnbergben kiadott első (és legjelen-Tudománytörténeti szakosztály tősebb) munkájával már eredeti megfigyeléseire alapozott, forrásértékű adatokat közölt. A vaskos, jól illusztrált, két kötetes munka első része, a Nachricht von den Versteinerungen des Grossfurstenthums Siebenbürgens (= Tudósítás az Erdélyi Nagyfejedelemség kövületeiről) az a mű, amelyet a magyar tudománytörténet a hazai őslénytan alapkövének tekint. (Jellemző, hogy kortársai, mikor a talált közületek alapján azt merte állítani, hogy az Erdélyi-medencét egykor tenger borította, egyszerűen szembenevették.) Többek közt, a szakmai körökben világhírű, Kolozsvár melletti (nádaskóródi) kora-miocén kövületlelőhelyt és puhatestű kövületeit ebben a művében ismertette a tudományos irodalomban elsőnek. Sajnálatos színezete a dolognak, hogy nem alkalmazta a hat évvel korábban érvénybe lépett, LINNÉ által bevezetett binominális nevezéktant (amit Erdélybe a fennebb méltatott BENKŐ Ferenc hozott be elsőnek), így ma nem FICHTEL neve alatt szerepelnek az általa felfedezett és elsőnek leírt nádaskóródi és más lelőhelyekről (így Árapatakáról) származó új kövületfajok. Gérard Paul DESHAYES (1795–1875) francia őslénytanász – aki ezeket a kövületeket a tudomány által ma is elfogadott nevekkel illette – becsületére legyen mondva, hogy több faj esetében is megörökítette felfedezője nevét (így a széles ősföldrajzi térségben elterjedt Pectunculusn (Glycimeris) fichteli kagylókövület esetében). A második kötet címe: Geschichte des Steinsalzes und der Steinsalzgruben (= A kősó és a sóbányák története) az első körültekintő magánrajza az erdélyi sótelepeknek, egyben az erdélyi sóbányászat történetének elnyűhetetlen kútfője.

 

Az 1790-es években még kiadott két könyvet Bécsben az erdélyi ásványtan köréből: Mineralogische Bemerkungen von den Karpathen (=Ásványtani észrevételek a Kárpátokból) és Mineralogische Aufsätze (=Ásványtani tanulmányok), de mindenek felett első, kétkötetes munkája (részben említett hiányosságai ellenére) bizonyult a legmaradandóbbnak.

 

Kevesen tudják szélesebb–szűkebb pátriánkban, hogy a Nagyszebenben született fia: Leopold FICHTEL (1770–1810), Johann Paul Carl MOLL (1735–1812) múzeumőr társával volt a világ első, de így is meglepően modern, kitűnően illusztrált, foraminiferákról szóló (parányőslénytani) monográfiának , a Testacea Microscopica-nak (= Mikroszkópos vázak) a szerzője (1798). De a fiatalabb FICHTEL dupla kerek évfordulója miatt erre még visszatérek.

Brassói FUCHS Herman Brassóban született 1915. febr. 18-án, apai ágon régi verespataki bányászcsalád sarjaként. Iskoláit szülővárosában és Székelyudvarhelyen végezte, majd a kolozsvári Ferdinánd Király Tudományegyetem (Universitatea Regele Ferdinand) Természettudományi karára iratkozott be, ahol 1936-ban szerzett diplomát. Miután a Ferenc József Tudományegyetem 1940-ben visszatért Kolozsvárra, 1942-ben, BALOGH Ernő (1862–1969) mellé, őslénytan tanársegédnek alkalmazták a Földtan Tanszéken. A folytatójaként megalakult Bolyai Tudományegyetemen is ebben a minősségében működött tovább, TÖRÖK Zoltán (1893–1963) mellett. Sokkal előbbre az oktatói ranglistán nem juthatott (adjunktusként nyugdíjazták 1974-ben), mert a szocialista diktatúra politikailag megbízhatatlannak tartotta, így doktorátust sem védhetett meg. Mi több, volt hogy egy időre eltávolították a tanszékről (az ok: templomba ment családjával Karácsonykor), nyugdíjazása előtt két évvel pedig megtiltották neki, hogy tovább tanítson (kutatói normára tették), mivel a magyar diákok előtt merészelt megemlékezni a modernkori kolozsvári tudományegyetem alapításának 100-ik évfordulójáról. 34 közölt tanulmánya döntően őslénytani, ennek keretében is leginkább a Kolozsvár környékének harmadidőszaki rétegeiből származó kövületekkel foglakozott. Előszeretettel tanulmányozta az eocén-kori rétegekben található emlősállatok, a tengeri szirének csontmaradványait. Jelentős tudománytörténeti dolgozatokat is közölt, melyek közül a PÁVAY Elek (1820–1874) munkájáról írtat emelném ki (már csak PÁVAY születésének 190. évfordulója miatt is, hiszen azt pontosabb dátumhoz egyelőre nem tudjuk kötni): Száz esztendős értekezés Kolozsvár föld- és őslénytani viszonyairól – megjelent a Földtani közlöny, 105/1. számában, 1975-ben.

 

Külön hangsúlyozandó Brassói FUCHS Herman igen jelentős tudománynépszerűsítő tevékenysége. Kolozsvár idősebb nemzedéke még jól emlékezik az egykori napilapban, az Igazság-ban de számos más folyóiratban megjelent írásaira (több mint 150!). 1996. április 11-én hat meg Kolozsváron. Halálának 10. évfordulóján volt tanítványai emlékkonferencián tisztelegtek emberi nagysága és tudósi példája előtt.

 

E sorok írója pedig megilletődve emlékezik szeretett, egykori tanárára.